Az általánosan használt NDT módszerek a következők:
- Ultrahangos vizsgálat (UT): Delamináció, zárványok és egyéb belső megszakadások kimutatására szolgál. Az UT piezoelektromos szondát használ, amely egy hibaérzékelőhöz kapcsolódik, amely legalapvetőbb formájában impulzusvevő és oszcilloszkóp kijelző. A jelátalakítót átvezetik a vizsgált tárgyon, amelyhez általában géllel, olajjal vagy vízzel csatlakoztatják. Ez a csatolóelem szükséges ahhoz, hogy hatékonyan továbbítsa az akusztikus energiát a jelátalakítóból az alkatrészbe, de nem szükséges érintkezésmentes technikákkal, például elektromágneses akusztikus átalakítóval (EMAT) vagy lézergerjesztéssel végzett teszteléskor.
- Radiográfiai vizsgálat (RT): A hegesztési hibák, a porozitás és a csőfalon belüli egyéb hibák azonosítására szolgál. A radiográfiás vizsgálat során a tesztrészt egy sugárforrás és film (vagy detektor) közé helyezik. A vizsgálati rész anyagsűrűségében és vastagságában mutatkozó különbségek gyengítik (vagyis csökkentik) a behatoló sugárzást egy kölcsönhatási folyamaton keresztül, amely szóródással és/vagy abszorpcióval jár. Az abszorpciós különbségeket ezután filmre vagy elektronikusan rögzítik.
- Mágneses részecskevizsgálat (MPI): Hatékony felületi és felületközeli hibák, például repedések és varratok kimutatására. A technológia úgy működik, hogy mágneses teret indukál a vizsgált alkatrészben. Felületi vagy felületközeli hiba esetén a mágneses fluxus torzul, és "szivárog" a hiba körül. Finom mágneses részecskékkel, például vasforgácsokkal (akár szárazon, akár folyadékban szuszpendálva) történő porozással a részecskék a fluxusszivárgás területéhez vonzódnak, ami a hiba látható jeleit eredményezi.






